Kosztopulosz Andreász, a maratoni futó

P1180034Óriási dolgot vittél véghez, lefutottad a maratoni távot, méghozzá 4 órán belül. Mesélnél erről egy kicsit? Régóta futsz?

Kisebb-nagyobb megszakításokkal 7 éve futok, felnőttként kezdtem a futást sportmúlt nélkül, abszolút amatőrként. Jól emlékszem rá, milyen nehézségeket okozott kezdetben 12 percig egyhuzamban futni. A futásban szerencsére gyorsan jön a fejlődés, így két hónap elteltével már 5km-t futottam, 4 hónap után pedig már ment a 10 kilométer is. Közben egyre inkább a szenvedélyemmé vált a futás. Az első félmaratonomat (21 km) kicsit több mint egy év múltán 2008 novemberében futottam le, egészen tűrhető eredménnyel (1:42:07).

A célom már a kezdet kezdetén a maratoni táv teljesítése volt: nagyon ösztönzött, hogy esetleg eljuthatok odáig, hogy lefutom a klasszikus, 42.195 méteres távot. Ez eleinte hihetetlennek tűnt, aztán időről időre közelebb került hozzám a cél elérése. A félmaraton lefutása után nem várt nehézségekkel járt a továbblépés, de végül is 2010 márciusában, majdnem három évvel a futás elkezdése után sikerült egy, a maratoninál némileg hosszabb, 43,6 km-es versenyen célba érnem, ami egy álom megvalósulását jelentette.

A cél elérésével azonban sajnos egyben a motivációs erő is megszűnt, és a kizökkenést követően alábbhagyott a lelkesedés olyannyira, hogy teljesen leálltam a futással. Azonban addigra eljutottam odáig, hogy már hiányzott a mozgás, így két és fél év kihagyás és vívódás után 2012 őszén újra nekivágtam. Ha lehet, most még nehezebb volt szinte a nulláról újrakezdeni, mert minden nehezen megtett lépésnél az járt az eszemben, hogy mennyire jól és könnyen ment mindez három évvel azelőtt. Újrakezdeni nehezebb, mint elkezdeni.

 

Mikor jött az ötlet? Miért döntöttél a maratoni futás mellett?

Szerettem volna átélni a maratoni célba érés euforikus érzését és minthogy klasszikus maratoni távot még nem futottam: a komoly elhatározás 2013 őszén született meg bennem. Kíváncsi voltam arra is, hogy a táv teljesítésén túl mire vagyok képes. A maratoni távra való felkészülés jóval komolyabb felkészülést igényel, mint egy félmaraton lefutása: az embernek fel kell készítenie az izmait, ízületeit a fokozott igénybetételre, hozzá kell szoktatni a szervezetet ahhoz, hogy egyre többet és többet kívánunk tőle. Folyamatosan növelni kell a lefutott távot. Ez az erőfeszítés kitartást igényel és bizony nem kevés szabadidőt is felemészt. Ezen a távon már elmondható, hogy jelentős befektetés nélkül nincs eredmény.

 

A felkészülésben mi jelentette a fő motiváciòt?

A háttérben ott van a futás szeretete: minden kitűzött edzés elvégzése sikerélményt ad az embernek. Lehet jobb vagy rosszabb napunk, de úgy nem lehet csinálni, hogy valahol mélyen nem élvezzük a dolgot közben. Emellett a cél persze ott lebeg az ember szeme előtt, és érzi, hogy a nehézségek ellenére egyre közelebbivé válik. Ez sok energiát ad. A családom és a barátok, ismerősök támogatása és érdeklődése szintén nagyon sokat jelentett a felkészülés során.

 

Biztosan voltak a futás alatt kritikus pillanatok. Hogy tudtál ezeken átlendülni? Milyen érzés voltP1180134 befutni a célba?

A verseny 2014. március 22-én zajlott, a szervezők „Maratonfüred” névre keresztelték el: a Balaton északi partján Badacsonytomaj és Balatonfüred között kellett lefutni a több mint 42 kilométeres távot. Több mint 300-an neveztek be, a legtöbb futó számára az első maratont jelentette a verseny. Az idő és hangulat fantasztikus volt, úgyhogy minden körülmény adott volt a sikerhez. A futás a kilométereket róva végig örömet okozott nekem. A családom mellett Karsai Attila, a szegedi Nemzetiségek Háza igazgatója is elkísért a versenyre, a görög kulturális egyesület pedig egy szuper technikai pólóval segített a versenyzésben. A verseny csodálatosan sikerült: a sok biztatás, amit verseny közben kaptam, végig erőt adott. Biztos vagyok benne, hogy azt a számomra fantasztikus időeredményt (3:58:11), amiről egyébként még álmodni sem mertem, a segítőimnek köszönhetem. A célbaérés pillanatát – ahogy az utolsó méterekre mellém szegődő fiammal, Iliásszal az oldalamon megérkezem a célkapuba, és hallom, ahogy a szpíker a nevemet bemondva köszönt: „kalimera” – nem tudom leírni, ezt csak átélni lehet.

 

A szegedi görögök nevèben mondhatom, hogy nagyon büszkék vagyunk rád. Lehet, hogy túlságosan patetikus a kérdés, de van-e valamilyen üzenete ennek a tettnek?

Számomra a „hosszútávfutó magányossága” volt mindezidáig az alapélmény. Ez a nap arra döbbentett rá elementáris erővel, hogy „senki sem különálló sziget” és az igazi sikert a mellettünk állóknak, a mellettünk kiállóknak köszönhetjük, és köszönöm is ezt nekik!

 

Végül megkérlek, hogy mesélj magadról egy kicsit.

39 éves vagyok, Dunaújvárosban születtem, lassan 15 éve a Szegedi Tudományegyetem Gazdaságtudományi Karán tanítok pénzügyi tárgyakat. Két fiam van: Iliász 10 éves, Leonidász pedig 5 éves. A versenyre, feleségem, Andi is elkísért.

p1180132

TOVÁBBI FÉNYKÉPEK