A görög szabadságharc
Részlet Balogh Ádám, A görögség rövid története című kéziratából
Az oszmán-török hódítás
Az oszmán-törökök Belső-Ázsiából vándoroltak Anatólia területére, ahol a 13. század közepén Oszmán, az első uralkodó megteremtette a katonaállam alapjait, létrehozva a későbbi Oszmán Birodalmat. A birodalom a 14. századtól terjeszkedni kezdett, ami a bizánci állammal való összeütközésekhez vezetett. A törökök 1354-ben vívták meg az első győztes csatájukat Európa területén (a Gallipoli-félszigeten), majd 1363-ban elfoglalták Edirnét (ma Drinápoly), megtéve második fővárosuknak azt (az első Bursza volt, Ázsiában).
Innentől kezdve Európa felé fordult a szultán figyelme, és pár évtized alatt el is foglalta a Balkán-félsziget jelentős részét. 1389-ben Rigómezőnél (Koszovó-Polje) a szerb államot győzte le, majd 1396-ban Nikápolynál a Zsigmond magyar király vezette keresztes seregekre és a Bolgár Cárságra mért súlyos vereséget. A 14. század végére az Égei-tenger északi partvidékét is elfoglalta a szultán Thesszaloniki városával, amivel kezdetét vette a több mint 500 évig tartó török uralom. Az ázsiai részeket innentől kezdve Anatóliának, az európai területeket pedig Ruméliának hívták a birodalmon belül, ami a Bizánc, mint második Róma elnevezésből ered. Ugyanis amikor a törökök megjelentek a bizánci területeken, azt hallották, hogy az ott élők magukat rómainak nevezik, így a tőlük megszerzett területeket „római földnek” (Ruméliának) nevezték el, amely elnevezés aztán átterjedt az egész Balkán-félszigetre. (A török eredetű Balkán név /jelentése „erdős hegylánc”/ csak a 19. században jelent meg a félsziget jelölésére.)
A gyors hódítás a kezdeti sikerek után pár évtizedre abbamaradt, ugyanis kelet felől Timur Lenk mongol csapatai iszonyú pusztítással betörtek Anatóliába, megsemmisítő vereséget mérve az oszmánokra. Az 1402-as ankarai csata után még a szultán, Bajazid is fogságba került, a mongolok pedig egészen az Égei-tenger partvidékéig előretörtek. A törököknek időre volt szükségük, hogy újjászervezzék államukat, és csak ezt követően fordultak újra a Balkán felé. 1451-ben II. Mehmed (Mohamed) lépett a szultáni trónra, aki minden erejével az addig bevehetetlennek tűnő Konstantinápoly ellen fordult. Így került sor a város legnagyobb ostromára 1453-ban.
A város ostroma hosszú előkészületeket követően 1453 áprilisában vette kezdetét. A szultán már 1452 elején erődöt építtetett a Boszporusz északi bejáratánál, és egy 120 hajóból álló flottát szereltetett fel, hogy elvágja a város utánpótlását. A török sereg létszáma elérte a 70.000 főt, amellyel nagyjából 9000 várvédő próbálta felvenni a küzdelmet. A döntő rohamot május 28-án kezdte meg a török, majd másnap, 1453. május 29-én, bejutva a falakon belülre, utcáról-utcára foglalta el a fővárost. A szörnyű vérengzés közben életét vesztette az utolsó bizánci császár, XI. Palaiologosz Konsztantinosz is: a Város elestével véget ért a Bizánci Birodalom majdnem ezer éves fennállása. A szultán az újonnan meghódított várost tette meg a birodalom fővárosává, amelyet átnevezett Isztambulra a görög „εις την πόλιν” („istimboli”-nak hallva), a „hová mégy?” kérdésre adott, „a városba” kifejezés átvételével.
A török 1453 után is folytatni próbálta terjeszkedését, de az észak felé vezető út legfontosabb erődjét, Nándorfehérvárat ekkor még nem tudta bevenni, 1456 júliusában Hunyadi János és Szilágyi Mihály visszaverte II. Mehmed ostromát. Ugyanakkor a Balkán teljesen a fennhatósága alá került, 1467-ben ugyanis az albán hős, Kasztrióta György (Szkander bég) maghalt, és Albánia is török területté vált. A birodalom területe ekkor már az Adriai-tengertől a Fekete-tengerig húzódott, sőt még a Krím-félsziget és a fekete-tengeri partvidék görögsége is oszmán alattvalóvá vált.
Az Oszmán Birodalom hódításai az 1510-es években folytatódtak a Közel-Keleten, majd 1521-ben, Nándorfehérvár elfoglalását követően újra észak felé fordult a szultán figyelme. A 16. század nagy katonai sikerei után érte el legnagyobb kiterjedését a birodalom, Szulejmán szultán alatt élte a fénykorát (1520–1566): ekkor foglalták el Rodoszt és a környező szigeteket is (Mohácsnál is ebben az időszakban győztek, és Budát is ekkor foglalták el). Krétát csak hosszú ostrom után, 1669-ben szerezték meg Velencétől, 1715-ben pedig a Peloponnészosz-félszigetet is elfoglalták. (Ahogy korábban olvashattuk, a félsziget jelentős részét 1450 és 1460 között meghódították a törökök, de Velence többször visszaszerezte a területet. 1715-ben viszont a teljes félsziget a szultáné lett, amit Velence is elismert az 1718-as pozsareváci békében.) A görög területek közül egyedül a Jón-szigetekre nem terjedt ki a török fennhatóság, azok velencei, majd francia kézen maradtak.
A Bizánci Birodalom és az Oszmán Birodalom időszaka a szinte homogén görög népesség átalakulásával is együtt járt. Új etnikumok települtek be a görögök lakta vidékekre, ami az etnikai összetétel átalakulásához vezetett. (Ez alól csak a vlach/aromán lakosság kivétel, akik az egykori, a latin nyelvet átvevő különböző balkáni népcsoportok leszármazottjaiként már jóval korábban is itt éltek.) Ekkor jelentek meg a városokban a zsidó közösségek, vándoroltak be a szlávok, és települtek be az albánok valamint a törökök.
A vlach (vagy aromán/cincár) népesség a Római Birodalom hatására romanizálódott balkáni népcsoport, amely a latin nyelv átvételével saját identitással és ortodox vallással rendelkezett. Tagjai a szláv betelepülés elől a hegyekbe húzódtak vissza, és legelőváltó (transzhumáló) gazdálkodást kezdtek el folytatni. Ezt az életmódot egészen a 20. század elejéig folytatták, amikor életterük beszűkülése miatt kénytelenek voltak városokba költözni. Ezzel elindult az asszimilációjuk (beolvadásuk), amelynek során hagyományos foglalkozásuk mellett többségük a nyelvét is „elveszítette”, és vált görögajkúvá. A városi vlach lakosság már a 18. századtól görög kultúrájúvá vált. Görögországban jelentős közösségeket alkottak a Grammos-, Pindosz-, és Olimposz hegység területén, Epirosz, valamint Thesszália régiójában. Két jelentős központjuk a ma Dél-Albániában található Moszhopolisz (albánul Voskopojë) és a Pindoszon található Metszovo települése volt. (Moszhopolisz a fénykorát a 18. század közepén élte. Kb. 60.000 fős lakossággal regionális kereskedelmi és gazdasági központ volt, a 18. század végén azonban a török támadások miatt a vlach népesség jelentős része több hullámban elvándorolt, még Magyarország területére is eljutva.) A görögországi vlachok létszáma ma nagyjából 20.000 és 100.000 fő közöttire tehető.
A szlávok déli törzsei a 6-7. században érkeztek a Balkán-félszigetre. Közülük sokan betelepültek a Bizánci Birodalomba, a szláv–görög együttélés ekkortól vette kezdetét az észak-görög területeken. Amikor Makedónia 1912-ben Görögországhoz került, jelentős számú, nagyjából 200-250.000 fős szlávajkú kisebbség került az országba. Ekkor több megye szláv többségű volt még (például Florina, Edessza, Drama), ahol a görögök aránya az egyharmadot sem érte el. Mai létszámuk a becslések alapján 40.000 és 100.000 közé tehető, akik főleg az északi (az észak-macedón és bolgár határhoz közeli) területeken élnek.
A Szerb Cárság 14. századi megerősödése folyamatos dél felé vándorlást idézett elő az albán területekről, amit csak felerősített a 15. századi török hódítás előli menekülés. Dél-Evia, az Attikai-félsziget és a Peloponnészosz területén nagyobb számban települtek le albánok, az akkori velencei és latin várakban szolgálva. Ezt támasztják alá a 19. századi leírások is, amelyek szerint már a 14. században jelentős albán bevándorlás volt folyamatban. Idra és Szpetszesz szigeteinek előkelő albán származású hajótulajdonosai még a görög szabadságharcban is fontos szerepet játszottak. Ezt, a Dél-Görögország területére bevándorolt albán népességet arvanitá-nak nevezték, amely jelenléte egyértelműen kimutatható a 19. század végén is. A betelepülés mértékére jellemző, hogy a 20. század elején számuk elérte a 230.000 főt, ami a teljes lakosság közel 10%-át jelentette. Azt azonban nehéz lenne megállapítani, hogy ez a nagyszámú albán közösség mit tekintett anyanyelvének, ugyanis a 20. század elejére az albán nyelv gyakorlatilag eltűnt Görögország déli területein.
A 15. században másik menekülő közösség is megjelent a mai Görögország területén. A Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd házasságkötésével létrejött katolikus Spanyolország 1492-re befejezte a rekonkviszta (reconquista, „visszahódítás”) folyamatát, kiűzve a 8. századtól betelepült arabokat a Pireneusi-félszigetről. Ezt követően minden nem katolikus vallású lakost áttérésre köteleztek. Az inkvizíció üldöztetése elől tömegesen menekültek el a zsidó vallású csoportok, amelyek elsősorban az Oszmán Birodalom nagyvárosaiba települtek be. Ezt az 1500 körül Spanyolországból érkezett közösséget hívták összefoglalóan szefárd-nak. A szefárd zsidók a második világháborúig megőrizték saját kultúrájukat és nyelvüket (ladino). Görögország területén legjelentősebb csoportjuk Thesszalonikiben élt, ahol a város legnépesebb etnikai csoportját alkotta, külön negyedeket benépesítve. (1912-ben, a város Görögországhoz kerülésekor a lakosság több mint 50%-a zsidó származású volt – nagyjából 60.000 fő –, a görögök aránya csak kb. 30%-os volt, míg a muszlimoké (elsősorban törököké) kb. 20%-ot tett ki.) A holokauszt pusztításáig jelentős gazdasági és szellemi tevékenységet folytattak, így a nagyjából 100.000 fős létszámukkal, a lakossági arányukat jelentősen meghaladó mértékű szerepük volt Görögország ipari, kereskedelmi és pénzügyi életében.
A törökök a 15. századtól települtek be, nagyobb számban a mai Észak-Görögország területére, Rodoszra és Krétára. Az 1923-as lakosságcsere-egyezmény azonban kötelező jelleggel kitelepítette őket Törökországba (nagyjából 500.000-en hagyták el ekkor Hellászt), és csak a Nyugat-Trákiában élő, kb. 100.000 fős közösségük maradhatott lakóhelyén. Ma is nagyjából ekkora létszámú kisebbséget alkotnak, főleg Evrosz, Xanthi és Rodope megye területén, nyelvüket és hagyományos muszlim vallásukat megőrizve.
Görögök az Oszmán Birodalomban: nemzeti ébredés
A török hódítás jelentősen megváltoztatta a görögség helyzetét. Az oszmán fennhatóság alatt az iszlám vallás határozott meg minden társadalmi és tulajdonviszonyt. A birodalom társadalomstruktúrája a millet-rendszerre épült, amely a nemzeti helyett még vallási kategóriákon alapult. Így az államot sem a török etnikum irányította, a „török” nevet a 19. századig csak „falusi vagy nomád” jelentésben használták, magukat a dinasztia megalapítójáról (I. Oszmánról) nevezték el. Az iszlám vallás előírásai alapján meghagyták vallásukban a szent könyvvel rendelkező egyistenhitű vallású csoportokat (zsidó, ortodox, örmény keresztény, katolikus), akik saját társadalmat, millet-et alkottak. Így a 19. századig nem az anyanyelv határozta meg a társadalmi rangot, státuszt, hanem a vallás.
Ugyan a nem muszlim lakosság alávetett státuszba került, például külön adót kellett fizetniük (fejadót vagy harádzsot), valamint 10-15 évente gyermekadót (devsirme): családonként egy fiúgyermeket, akit janicsárnak neveltek aztán. A keresztények jogi szempontból sem voltak egyenlők a muszlim törökökkel: bírósági tanúskodásuk nem ért fel egy muszlim szavával, nem építhettek a minareteknél magasabb templomokat, és nem hordhatták az iszlám szent színét, a zöldet. Viszont gyakorolhatták ortodox hitüket, sőt, a konstantinápolyi pátriárka mint az összes görög szellemi és vallási vezetője irányíthatta őket továbbra is. A szultán nem szólt közvetlenül bele az életükbe, így az elnyomás inkább csak gazdasági szempontból jelent meg. Ameddig az adó befolyt a vallási vezetőhöz, ő pedig továbbította azt a szultánhoz, addig a görög közösség aránylag szabadon élhetett.
Egyes rétegek még hasznot is húztak a török uralomból, például a faluközösség vezetői, vagy az oszmán hivatalok magas rangú tisztviselői. A török ugyanis nem tudta teljesen hatalma alatt tartani az elfoglalt hatalmas területet, ezért a korábban a falvak irányításában jelentős szerepet játszó görög földbirtokosokat meghagyta a helyükön, és közvetítőként használta őket. Ezt a réteget szokták kodzabasinak (vagy hodzsabasinak) hívni. Ők az adószedés és igazságszolgáltatás feladatát is ellátták, de kiszolgálták az oszmán hatalmat is. Tehát a többségében paraszti sorban élő falusi lakosság (a görög területek lakosságának kb. 70%-a élt paraszti sorban) fölött ortodox görög vezető állt. Közülük sokan óriási vagyonra tettek szert, míg a szabadságharcot követően belőlük kerültek ki az új előkelő réteg tagjai.
Még náluk is befolyásosabb társadalomi réteggé alakult a fanarióták csoportja. Az Isztambulban élő egykori bizánci előkelők leszármazottai beépültek az oszmán közigazgatás és diplomácia irányító rétegébe. Nevüket a világítótorony („fanar”/”fener”) szóról kapták, ugyanis annak környékén éltek. A város ezen negyedében székelt a pátriárka is, így a török időkben ezt lehetett a görög ortodoxok negyedének tekinteni. Műveltségüknek (több nyelven írtak és olvastak) valamint tájékozottságuknak köszönhetően a legmagasabb külügyi pozíciókat is megszerezhették, például a mai külügyminiszternek megfelelő flottadragomán posztját, vagy a moldvai és havasalföldi alávetett tartományok vezetői tisztségét a 18. században. (Havasalföld és Moldva fejedelmi címét 1711 és 1821 között görög fanarióták töltötték be.) Legtöbbjük azonban diplomáciai tolmácsként („dragomán”) tudott érvényesülni. Az idők folyamán akkora vagyonra tettek szert, hogy az ortodox egyháznak és a szultánnak is rendszeresen kölcsönöztek jelentős összegeket. Befolyásos helyzetük miatt kezdetben nem lelkesedtek a görög szabadság ügyéért, csak amikor már egyértelműnek tűnt a győzelem kivívása. Ekkortól viszont az egykori Bizánci Birodalom felélesztése lett a céljuk.
A fanariótákhoz hasonló vagyonnal rendelkeztek a görög távolsági kereskedők is, akik a Fekete-tengertől a Földközi-tenger szinte minden jelentősebb kikötőjéig megfordultak, oszmán lobogó alatt hajózva kihasználták a birodalom alattvalóira kiterjedő kereskedelmi kiváltságokat. Mivel a török nem foglalkozott kereskedelemmel és pénzügyekkel (a Korán tiltja a kamatszedést), az évek során a görögök átvették az Oszmán Birodalom kereskedelmének irányítását. Ők tömegesen csatlakoztak a szabadságharchoz, sőt a diaszpórában élők indították el a felkelés szervezését is, Odessza városából. Szerepük jelentős volt, mert kereskedelmi flottájukat 1821 után hadiflottává alakítva harcoltak a törökkel szemben.
Összességében azt lehet mondani, hogy a török uralom nem minden görög számára hozott rabságot, és még olyanok is akadtak, akik érdekeltek lehettek az oszmán uralom fenntartásában. A 18. században azonban olyan változások vették kezdetüket, amelyek a függetlenségi háború elindításához vezettek. Ezek közül a nagyhatalmak aktív fellépése (főleg Oroszországé és Nagy-Britanniáé), valamint a modern nemzettudat megjelenése volt a legfontosabb.
A 18. század végén a görögök között is elindult a felvilágosodás gondolatainak terjedése, aminek eredményeképp egyre fontosabbá vált a rokonság, a közös terület, vallás és nyelv azonosságtudata. Ezzel kezdetét vette a modern nemzetfelfogás formálódása. A modern nemzetté szerveződés folyamatát felgyorsította a felvilágosodás eszméje, amely az ókori görög kultúra folytatásának tekintette a modern görögség függetlenségi törekvéseit. A romantika felkarolta, és görögbarát (filhellén) mozgalmakat hívott életre szerte Nyugat- és Közép-Európában (többek között Lord Byron, Victor Hugo és Puskin is csatlakozott ezekhez).Ez az a háttér, amelyben a 18. század utolsó két évtizedétől kezdődően, a túlnyomórészt valamely európai nagyvárosban élő görög értelmiségiek érdeklődése a nemzeti múlt, kultúra és nyelv felé fordult. Ezt a 19. század elejéig tartó időszakot (a görög nemzeti megújulás mozgalmát) szokás görög felvilágosodásnak nevezni. Legjelentősebb képviselői Adamandiosz Koraisz és Rigasz Velesztinlisz voltak.
Rigasz Velesztinlisz volt az első görög gondolkodó, aki összefüggő politikai programot dolgozott ki az Oszmán Birodalom átalakításáról, amit persze görög vezetés mellett képzelt el. Bár alkotmánytervezete a saját korában nem váltott ki nagy visszhangot, pár évtizeddel később már őt tartották a görög függetlenségi mozgalom előfutárjának. A 19. század elejére azonban szélesebb összefogás valósult meg a török uralom lerázására: a Baráti Társaság vagy Filiki Eteria.
A görög szabadságharc
1814-ben Odesszában három helyi, görög származású kereskedő (Emmanuil Xanthosz, Athanasziosz Cakalov és Nikolaosz Szkufosz) megalapított egy titkos társaságot Filiki Eteria (Baráti Társaság) néven. Céljuk az Oszmán Birodalom elleni felkelés megszervezése, majd egy Konstantinápoly központú nagy görög állam megalakítása volt. A felkelést két irányból szerették volna kirobbantani: a havasalföldi és moldvai (román) vazallus török fejedelemségekben, valamint ezzel párhuzamosan a Peloponnészosz-félszigeten.
Havasalföld és Moldva az Oszmán Birodalom része volt ekkor, de a 18. század elejétől görög származású fanarióta kormányzót nevezett ki a szultán az élükre, így ott is lett volna görög jelenlét. A Peloponnészoszra pedig azért esett a választás, mert ott még csak száz éve volt jelen a török uralom, így nem épült ki olyan erős ellenőrzés, mint más görög területen. A mozgalom orosz támogatással szerette volna megvalósítani céljait, ezért megkeresték az akkor az orosz külügyminisztériumban (külügyi államtitkárként) tevékenykedő, görög származású Ioannisz Kapodisztriaszt, hogy álljon a felkelés élére, és szerezze meg Oroszország hivatalos támogatását a törökkel szemben. Első hallásra nem tűnt lehetetlennek a diplomáciai (esetleg katonai) támogatás megszerzése, hiszen az megfelelt az orosz külpolitika fő törekvésének a 18. század végétől. (Az oroszok szerettek volna a Fekete-tengerről kijutni a Földközi-tengerre. Ehhez a balkáni ortodox nemzetek támogatása jó eszköznek tűnt.)
1815 után azonban egy évtizedre teljesen megváltozott Oroszország külpolitikai célja, hiszen a napóleoni háborúkat követően alapító tagja lett a Szent Szövetségnek, amelyet a Habsburg Birodalom, Poroszország és Oroszország kötött meg a törvényes uralkodók védelmére, a forradalmi megmozdulások elfojtása érdekében. Ezért Kapodisztriasz nem ígérhetett orosz támogatást, ő maga pedig nem merte saját karrierjét kockáztatni. Így azt javasolta 1817-ben, hogy amíg nem veszi kezdetét egy újabb orosz-török háború, halasszák el a felkelést. 1820-ban újra felkeresték Kapodisztriaszt, aki ismét elutasította a felkérést, de maga helyett az orosz hadsereg egy görög tábornokát, Alexander Ipszilantiszt ajánlotta, aki el is vállalta az irányítást.
Ipszilantisz a dunai fejedelemségek görög származású vezetőivel együttműködve, görög–román összefogással képzelte el a felkelés elindítását, így a Balkán északi területe lobbant volna lángra, onnan kellett volna kiszorítani a törököt déli irányba. Ezek után 1821 januárjában Tudor Vladimirescu román fejedelem kirobbantotta a havasalföldi felkelést, amely a kezdeti sikerei ellenére mégsem váltotta be a görög reményeket. A románok ugyanis bizalmatlanok voltak a 100 éve fennálló görög kulturális és gazdasági elnyomás miatt, így a felkelés itt elbukott.
A lendület ennek ellenére nem tört meg. A Peloponnészoszon is kezdetét vette a szervezkedés, amellyel a szultán még az elején le akart számolni. Az oszmán tisztviselők 1821 márciusában tanácskozásra hívták a görög vezetőket a peloponnészoszi Tripoli városába. A megjelenteket börtönbe vetették, amire a helyi görög elöljárók megtámadták a törököket, Mani városában pedig felkelés tört ki. A szabadságharc kitörésének jelképes időpontja 1821. március 25. (a Balkánon 1923-ig érvényben lévő Julianus-naptár szerint, míg a Gergely-naptár szerint április 6.), amikor Germanosz patraszi érsek kitűzte a szabadságharc zászlaját az Agia Lavra kolostorra. (Innentől hivatalos nemzeti lobogó a kilenc kék és fehér csíkot tartalmazó zászló, az ortodox kereszt jelével. A kilenc csík a szabadságharc jelszavát őrizte meg: „Szabadság vagy halál!”, amely kilenc szótag görögül.)
A kezdeti sikerek Janinai Ali albán pasának is köszönhetők, aki függetlenítette magát a szultán hatalmától Epirosz területén, és jelentős török seregeket kötött le 1822 januárjáig. A szultán így csak az ő legyőzését követően tudott nagyobb létszámú sereget küldeni a Peloponnészoszra. A sikereket ki is használták a görögök, hiszen már 1822 januárjában nemzetgyűlést hívtak össze Epidavroszban (ismertebb ógörögös neve: Epidaurosz), ahol kikiáltották Görögország függetlenségét, az ideiglenes kormány vezetőjének pedig Alexandrosz Mavrokordatoszt választották meg. A lázadás után a törökök felakasztották a konstantinápolyi pátriárkát (mint az ortodoxok szellemi vezetőjét). A törököket ért vérengzésre válaszként pedig 1822 áprilisában Hiosz szigetének szinte teljes görög lakosságát lemészárolták. (1821-ben a görögök, a Peloponnészosz-félsziget körülbelül 40.000 muzulmán lakosából 15.000-et öltek meg rövid időn belül.)
A nagyhatalmak nemcsak a Szent Szövetség elvei miatt nem avatkoztak be a szabadságharc elején, hanem a harctéren kialakult zavaros helyzet miatt sem. A görög szigetek tengerész és kereskedő rétegei hatalmas flottával rendelkeztek, amelyet most katonai célokra vetettek be (főleg Idráról, Szpetszeszről, valamint az égei-tengeri szigetekről), így tengeren sikerült megállítaniuk a török flottát, patthelyzetet kialakítva. A görög szabadságharcban ugyanis nagy számban vettek részt gazdag hajótulajdonosok és kereskedők, például a Kunduriotisz-család (Jorgosz Kunduriotisz /1782–1858/ Idra szigetén született arvanita családban, 1824-1826 a meszolongi görög nemzetgyűlés elnöke, 1848 márciusa és októbere között miniszterelnök. Testvére Lazariosz /1769–1852/ az 1821-es görög szabadságharc egyik hőse), vagy a szintén idrai hajótulajdonos Laskarina Bubulina.
A szárazföldön szintén görög sikerek születtek, mert a felkeléshez tömegesen csatlakoztak a kleftiszek (rablók, banditák, akik a török uralom idején szembekerültek a török hatóságokkal, és hasonlóan a magyar betyárokhoz, a szabadság szimbólumaivá váltak a harcok során). A helyzetet bonyolította, hogy hiába kiáltották ki a függetlenséget 1822 elején, az év végén Asztroszban összehívott második nemzetgyűlés felszínre hozta a belső ellentéteket. Az érdekcsoportok három vezető köré szerveződtek (Mavrokordatosz, Kunduriotisz, Kolokotronisz), a nézetkülönbségek pedig 1823 elejére polgárháborús helyzetet teremtettek. A török ellen harcolva ugyanis már a későbbi hatalom megragadása volt a tét, ráadásul a szigetek hajótulajdonosai és a földbirtokosok nem is voltak érdekeltek erős központi hatalom kialakulásában. Az 1825-ös év viszont változást hozott a nagyhatalmak beavatkozásával.
II. Mahmud szultán ebben az évben szánta el magát a görög felkelés végleges felszámolására, és segítséget kért Mohamed Ali egyiptomi helytartótól, aki támogatásáról biztosította, de a segítségéért cserébe magának Krétát, fiának, Ibrahimnak pedig a Peloponnészosz-félszigetet kérte. A szultán ezt elfogadta, mert még ez is kedvezőbbnek tűnt, mint a görög területek függetlensége. Egyiptom beavatkozása viszont felborította a földközi-tengeri politikai egyensúlyt, hátrányosan érintve Nagy-Britanniát.
Az egyiptomi seregek 1825-ben partra szálltak a Peloponnészoszon, 1826 áprilisára véres ostromot követően bevették Meszolongit, majd a török sereggel egyesülve 1827-re visszafoglalták az egész félszigetet, sőt Athént is. Ezzel a görög szabadságharc belső kezdeményezése elbukott, de a külső segítség pont ekkorra érkezett meg. 1826-ban az orosz-brit közeledésre a pétervári jegyzőkönyvvel tettek pontot, amelyben azt követelték a szultántól, hogy hagyjon fel a görögök elleni összes hadművelettel, és adjon Görögországnak autonómiát. Eközben 1827 márciusában a troizéni nemzetgyűlésen hét évre köztársasági elnöknek választották Kapodisztriaszt, az orosz párt vezetőjét, aki meg is alakította az első görög nemzeti kormányt. (Addigra a politikai csoportok a három, segítséget nyújtó nagyhatalom támogatására szerveződtek meg, mert tőlük reméltek támogatást. Így alakult meg a francia, orosz és angol párt.)
1827 nyarán Londonban tovább folytatódott a diplomáciai egyeztetés. Július 6-án angol-orosz-francia egyezményt írtak alá a görögök védelméről. Ez már fegyveres beavatkozást is kilátásba helyezett, ha a törökök nem adnak autonómiát Görögországnak. A követeléseket a szultán elutasította, a szövetségesek pedig tengeri blokádot alakítottak ki, hogy így kényszerítsék meghátrálásra az Oszmán Birodalmat. A két flotta a navarinói öbölnél találkozott össze, ahol lövések dördültek, majd heves csata alakult ki. Az 1827 októberében lezajlott navarinói csata rövid ideig tartott, de a török és egyiptomi flotta megsemmisítő vereségével ért véget. Oroszország kihasználta a helyzetet: egy újabb orosz-török háború vette kezdetét. 1829-re az orosz csapatok már Drinápoly közelében jártak, megközelítve Isztambult. (A szultán 1826-ban számolta fel a janicsárságot, így nem tudta befejezni a hadsereg átszervezését, modernizációját.) A teljes összeomlást elkerülendő az Oszmán Birodalom kénytelen volt aláírni Szentpétervárral 1829-ben a drinápolyi békét. Ez megnyitotta a Szorosokat (Boszporusz és Dardanellák) az orosz kereskedelmi hajók előtt, szabad kereskedelmet engedélyezett az Oszmán Birodalmon belül, valamint elismerte Görögország autonómiáját.
Az oroszok túlzott megerősödését viszont nem hagyhatta szó nélkül Nagy-Britannia. 1830 februárjára nemzetközi értekezletet hívott össze Londonba, ahol hivatalosan is elismerték Görögország függetlenségét, alkotmányos királyságként határozva meg az államformáját. (A szultán ezt csak 1832-ben ismerte el.) Ezzel megalakult az újkori görög állam, de a nagyhatalmak akaratának és érdekének megfelelően csak kis területre terjedtek ki a határai, nagyjából 750.000 fős lakossággal.
Az újkori görög állam megszervezése és a Nagy Eszme
A britek csak egy kis területű államot láttak volna szívesen, hogy az orosz törekvésekkel szemben minél nagyobb és erősebb Oszmán Birodalom maradhasson fenn. A kicsi és gyenge Görögországnak három védnöke (protektor hatalma) is lett, akik beleszóltak a belügyeibe, még a királyválasztásba is. Hogy egyik hatalom se kapjon nagyobb hatalmat a másiknál, megállapodtak, hogy olyan dinasztiát neveznek ki az ország élére, amelyik egyik ország uralkodó-dinasztiájával sem áll rokonságban. (A görög származású uralkodó ötletét elvetették, hogy ne legyen még nagyobb a belső széthúzás.) Így esett a választás a bajor Ottó von Wittelsbachra, aki I. Othon néven lett Görögország királya, hivatalosan 1833-tól 1862-ig.
Wittelsbach Ottó uralkodóval együtt bajor udvar és zsoldoshadsereg is érkezett, ami szembefordította a szabadságharc alatt magas politikai és/vagy katonai pozíciót betöltött görögöket az új királyi udvarral. Mivel 1833 elején az uralkodó 17 évesen érkezett Görögországba, a politikai hatalom a fő régens, Joseph von Armansperg kezébe került.
Az újkori görög állam kiépítése komoly nehézségekkel vette kezdetét, amelyek jó része oszmán történelmi „örökségként” szakadt a görög államra és annak bajor vezetőire. A görög hadsereg megreformálása a modern állam létrehozásának folyamatához kapcsolódott. Ez azonban nem ment könnyen, hiszen az 1820-as évek szabadságharcában részt vevő, nagy számban a korábbi törvényen kívüli kleftiszekből álló hadsereget kellett hivatásos, képzett katonákból álló, az államnak engedelmeskedő hadsereggé átformálni.
Az 1832-es nafplioni nemzetgyűlés alkotmányos monarchiát fogadott el államformának a nagyhatalmi megállapodás értelmében, de Ottó király bajor tisztviselőkre épülő, abszolutista módszereket alkalmazó uralkodása 1843-ra katonai felkeléshez vezetett. Ennek hatására engedett a király: 1844-ben alkotmányt fogadott el, amely a tömegek széles körének biztosított választójogot, a görög férfiak többségének politikai jogokat adva.
Az első évek nehézségei ellenére a régensek sok reformot megvalósítottak. 1834-ben hivatalosan átköltözött a királyi udvar Napflionból Athénba, innentől kezdve az ország új fővárosa rohamos fejlődésen ment keresztül. 1835-ben Ottó nagykorú lett és átvette a kormányzást, egy évvel később pedig feleségül vette Amália von Oldenburg protestáns hercegnőt, aki saját ízlésére formálta az új főváros központi részét. Ottó király és felesége sokat tett a városért: fejlesztették a közlekedését, nemzeti parkot alapítottak. (Az Amália-kert 1840-re készült el, Amália királynő megrendelésére több száz behozott növénnyel és állattal telepítették be.) Megépült az első királyi palota. (A német Friedrich Gärtner tervei alapján klasszicista stílusban készült épület eredetileg királyi palota, majd később a görög parlament épülete lett.) Athén elkezdett európai stílusú fővárossá válni.
Az uralkodó kulturális szempontból is fontosnak tartotta az ország fejlesztését, 1837-ben Athénban megalakult az első egyetem (a későbbi Kapodisztriász Nemzeti Egyetem), míg 1833 és 1880 között mintegy 2000 új iskolát adtak át, ami jelzi az oktatás kiemelt fontosságát a korszakban.
1844-ben Ioannisz Kolettisz lett a miniszterelnök, aki először fogalmazta meg a görög terjeszkedés külpolitikai programját: a Megali Idea-t, vagy Nagy Eszmét. Ezzel a belső reformokról a külső hódításra helyezte a hangsúlyt. Célja a Bizánci Birodalom helyreállításával és Konstantinápoly megszerzésével egyesíteni az összes görögöt. Ehhez azonban nagyhatalmi támogatásra is szükség lett volna, de Nagy-Britannia az első világháborúig ezt nem támogatta.
1862-ben újabb katonai felkelés (puccs) zajlott le, elsősorban a gazdasági helyzet romlása és az uralkodó önkényeskedése miatt. Az angolok ekkor felajánlották, hogy ha az ő jelöltjüket támogatják a görög trónra, átadják Athénnak a Jón-szigeteket. (A szigetek 1815 óta angol fennhatóság alatt álltak, és többször is felkelést indítottak a Görögországhoz való csatlakozásért, utoljára 1848-49-ben.) Ez visszautasíthatatlan ajánlat volt, így angol támogatással a dán Glücksburg-dinasztia szerezte meg a görög trónt, Görögország pedig a jón-tengeri Hétszigettel gazdagodott.