A szegedi görög közösségΗ ελληνική κοινότητα του Σέγκεντ

A GÖRÖGÖK MEGJELENÉSE SZEGEDEN

A görögök Magyarországon történő nagyobb számú megjelenése az Oszmán Birodalom területi terjeszkedésével vette kezdetét a 16-17. században. Ekkor kezdtek görög kereskedők letelepedni Magyarországon, elsősorban a kereskedelmi utak mentén fekvő városokban. Intenzívebb megjelenésük a 18. század első felében valósult meg, az 1718-as pozsareváci békét követően. Így kerültek a Dél-Alföld városaiba is. Ezek közül Békésen, Szentesen, Hódmezővásárhelyen és Kecskeméten az általuk alapított görögkeleti templomok a mai napig fennállnak, sőt utóbbi településen az ott élő görögök könyvtárat és iskolát is alapítottak. Szegeden a görögök a már a városban élő szerb hittestvéreik közelében, főleg az akkori Palánkban és Fölsővárosban telepedtek le, azon belül is a mai Maros utca környékén.

A helyválasztás nem volt véletlen. A kikötő, az onnan induló kereskedelmi útvonalak, valamint a rác piac közelsége vonzó lehetett a folyami és szárazföldi kereskedelemben érdekelt görögök számára. A rác piac környékén a görögök üzletekkel is rendelkeztek, amelyek profilját ma már nem ismerjük. Annyit azonban tudunk, hogy Haris (vagy Manódli) boltjában taplót is árultak. A taplót tűzgyújtáshoz használták, s amikor az épület meggyulladt, a padláson őrzött, bizonyára igen rossz minőségű tapló nem égett el. Innen származik a szegedi mondás: „éghetetlen, mint a Manódli taplója”. Az első szegedi kávéfőzdét is egy görög kereskedő létesítette 1739-ben.

Szegeden a görögök a 18. század közepétől saját plébánost tartottak, és egy Aradi nevezetű gazdag kereskedő bőkezűségéből a mai Kálmány Lajos utca déli végénél Mihály és Gábriel arkangyalok tiszteletére templomot építettek, ahol a liturgiákat görög nyelven tartották. A szerb templom nyomán az emberek által kis cerkónak nevezett templom a 19. század elején leégett. Ugyan újra felépítették, de a század második negyedétől papja már nem volt, elhagyatottá vált és pusztulásnak indult, majd az 1879-es nagy árvíz alatt teljesen összeomlott. A fölsővárosi görög templom hanyatlása párhuzamban állt a helyi görög közösség elmagyarosodásával. A görögök idővel áttértek a katolikus hitre, őseik nyelvének használata háttérbe szorult. Kérdéses, hogy a 20. század közepére megmaradt-e bármi görög identitásukból. Tény, hogy a 20. század második felében Szegeden létrejött görög közösség és az ún. első diaszpóra görögjeinek leszármazottai között ez idáig kapcsolat nem jött létre.

De térjünk vissza a város görög polgáraira! A szegedi görög kereskedők közül a legismertebb és legvagyonosabb a Zsótér család volt. A családnév – görögös változatban: ΣΩΤΗΡ – a mai napig gyakori Szegeden és környékén. A család komoly „tiszai flottával”, a hagyomány szerint 99 hajóval rendelkezett, s azért csak ennyivel, mert több hajója csak a királynak lehetett. Zsótér János azzal keltett különösen nagy feltűnést, hogy áruval megrakott hajójával végighajózott az Al-Dunán. A veje által vezetett vállalkozás azért számított nagyon merésznek, mivel az akkor még szabályozatlan, sziklazátonyokkal teli folyószakasz bizonyos körülmények között gyakorlatilag hajózhatatlannak számított.

Zsótér János nevéhez fűződik a Széchenyi tér 9. szám alatti Zsótér-ház felépítése is, ahol Bálint Sándor néprajzkutató szerint 1849-ben a magyar országgyűlés kétszer ülésezett, s ahol a magyar szent koronát is őrizték. János fia, a szabadságharc alatt a szegedi zászlóaljnál főhadnagyként szolgáló Zsótér Andor (1824-1906) 55 éven át volt a Szeged-Csongrádi Takarékszövetkezet tiszteletbeli elnöke. Sokrétű tevékenységével a város polgári fejlődésének egyik legmeghatározóbb alakjának számított. Ő építtette az Új Zsótér-házat a Klauzál téren, s a nagy árvizet követően jelentős adományokat tett az újjáépítés érdekében. A királytól Szatymazi előnévvel 1892-ben nemesi címet kapott.

A GÖRÖG BEVÁNDORLÁS MÁSODIK HULLÁMA

Görögország második világháborús német megszállását egy három és fél éven át tartó polgárháború (1946-1949) követte. A ’40-es évek háborús eseményeinek a lakosság 10%-a esett áldozatul, amit tetézett az a tény is, hogy a polgárháborút követően további 120 ezer, főleg Görögország északi vidékeiről származó görög volt kénytelen elhagyni hazáját. Közülük a legtöbben a jugoszláviai Macedóniában, Szovjetunióban, valamint Közép- és Kelet- Európa népi demokratikus államaiban telepedtek le, illetve ezekből az országokból később Észak-Amerikába és Ausztráliába költöztek. Magyarországra Albánián és Jugoszlávián keresztül szárazföldi úton, valamint Albániából kiindulva tengeri, majd szárazföldi úton több mint hétezren érkeztek, többségükben gyerekek és sebesültek.

Számuk a Nemzetközi Vöröskereszt által szervezett családegyesítéseket követően, az ’60-as évek végére évek végére négy és félezerre csökkent. Nagyobb számú visszaköltözésre a görög katonai diktatúra (1967-1974) bukása után nyílt lehetőség, amit a ’80-as évek elején felgyorsított az, hogy az addig hontalan státuszú görög emigránsoknak választaniuk kellett aközött, hogy felveszik a magyar állampolgárságot vagy repatriálnak. A repatriálási folyamat a ’80-as évek végére lezárult, Magyarország görögjeinek száma ekkor 2500-3000 fő körül volt.

Szegeden az ’50-es évek második felétől kezdtek megjelenni görögök. Három férfi jött egymástól függetlenül, házasságkötésük révén, valamint nyolc középiskolás lány ipari iskolába. Négyen szűcsnek, ketten női szabónak, egyikőjük férfi szabónak tanult, a nyolcadik lány pedig szülésznő lett. Később a lányok közül hárman elhagyták az országot, Athénba, Ohridba, valamint Ausztráliába költöztek. Az 1960-as népszámláláson nyolcan nyilatkoztak úgy, hogy az anyanyelvük a görög. Meg kell jegyezni, hogy a Szegeden maradt, Görögország északi területéről, Makedóniából származó öt lány közül a kilencvenes években csak hárman léptek be a görög egyesületbe, kettejük esetében a macedón identitás erősebb volt. Ugyanis nem szabad megfeledkezni arról, hogy a Magyarországra került görög menekültek jelentős része szlávajkú volt és kettős identitással rendelkezett.

A ­SZEGEDI GÖRÖGÖK SZÁMA AZ EZREDFORDULÓ ÉVEIBEN

A legnagyobb magyarországi görög közösség Budapesten él. Az 1950-ben alapított görög falu (Beloiannisz) görög származású lakossága mára az összes lakos 1/3-át teszi ki. A szegedi görögök az egyik legkisebb magyarországi görög közösséget alkotják, amely a többitől leginkább arányaiban tér el. Itt ugyanis az egykori emigránsok és azok utódai, valamint az elmúlt évtizedekben Görögországból vagy Ciprusról érkezettek száma nagyjából egyensúlyban van. A szegedi görögök létszáma évről évre nő, ami több tényezőnek tudható be. Ezek közül a legfontosabbak:

• Az itteni magyar-görög vegyes házasságokban átlagosan 2-3 gyermek születik, ennek köszönhetően van utánpótlás.
• A szegedi egyetem jelentős vonzerőt jelent úgy a továbbtanulni vágyó hazai, mint a görögországi és ciprusi görög ifjúság számára. Tanulmányaikat követően többen itt alapítanak családot, és itt igyekeznek egzisztenciát teremteni. Fontos kiemelni, hogy az orvostudományi karon viszonylag sok görög diák tanul. 2012-ben 16 görögországi és ciprusi görög hallgató volt beiratkozva.
• A szegedi görög közösség jól szervezett. A görög származású gyerekek számára hon- és nyelvismereti órákat szervez, de a felnőtt korúak számára is lehetőséget biztosít a nyelvtanuláshoz. Utóbbinak

  

  A görög iskola tanulói 2004-ben

  köszönhetően nem kevés azon magyarok száma, akik görög nyelvtudásukat kihasználván Görögországban próbálnak szerencsét, ahonnan néhányan görög házastárssal és/vagy házasságukból született gyerekekkel hazatérnek.

A nemzetiségi hovatartozásnak több kritériuma lehet. E tekintetben a népszámlások megközelítése is eltérő. Íme a legutolsó 3 adatai: Az 1990-es népszámlálás során 45 szegedi nyilatkozott úgy, hogy beszél görögül, közülük 19-en vallották azt, hogy az anyanyelvük is a görög. 2001-ben 57-en vallották magukat a görög nemzetiséghez tartozóknak, 197-en mondták, hogy kötődnek a nemzetiségi kulturális értékekhez és hagyományokhoz, 35-en, hogy anyanyelvük a görög, és 55-en, hogy használják a görögöt családi és baráti közösségekben. 2011-ben a megkérdezettek közül 74-en válaszoltak úgy, hogy görög nemzetiségűek, 17 szegedinek volt a görög az anyanyelve, továbbá 32-en nyilatkozták, hogy családi és baráti közösségben használják a görögöt. Ezek alapján a Statisztikai Hivatal szerint 89-en tartoznak a görög nemzetiséghez (az országban összesen 4.642-en).
A Magyarországi Görögök Kulturális Egyesülete – Csongrád Megyei Helyi Csoportnak 2012-ben 58 szegedi rendes tagja volt.

SZEGEDI GÖRÖG SZERVEZETEK

A szegedi görögök 1995-ben váltak valódi közösséggé. Ebben az évben Ungi Ferencné Papadopulu Fotini kezdeményezésére két görög szervezet alakult. Először a Magyarországi Görögök Kulturális Egyesületének önállóan működő Csongrád Megyei Helyi Csoportja (rövidített neve: Csongrád Megyei Görögök Kulturális Egyesülete), majd pedig a Szegedi Görög Kisebbségi (2012-től Nemzetiségi) Önkormányzat. Az egyesület görögnek tekinti és a rendes tagok közé sorolja mindazon Csongrád megyében élő személyeket, akik felmenőik vagy házastársuk révén görögnek tekintik magukat, valamint felvételüket kérik a szervezetbe. Sem egyéb nemzeti, sem vallási identitást nem vizsgál. Az egyesületnek 2012 márciusában 79 tagja volt. Közülük 70-en rendes tagok, akik közül 58-an Szegeden élnek. Elnök: Purosz Alexandrosz, alelnök: Ungi Ferenc, gazdasági vezető: Dr. Kosztopulosz Andreász. A Szegedi Görög Nemzetiségi Önkormányzat 2010-ben ötödik ciklusába lépett. A testület négy képviselőből áll. Elnök: Purosz Alexandrosz, alelnök: Dr. Kosztopulosz Andreász, további képviselők: Erdélyi Mariann és dr. Balogh Ádám. Mindkét szervezet működése átlátható, határozataik, valamint az egyesület alapszabálya és közhasznúsági jelentései a görög közösség honlapján (www.szegedigorogok.hu) olvashatók. Székhelyük az Osztróvszky utca 6. sz. alatt található Nemzetiségek Házában van.

A szegedi görögökről szerkesztett kiadvány ITT letölthető.Η ΕΜΦΑΝΙΣΗ ΤΩΝ ΕΛΛΗΝΩΝ ΣΤΟ ΣΕΓΚΕΝΤ

Οι Έλληνες εμφανίστηκαν για πρώτη φορά σε μεγάλο αριθμό στην Ουγγαρία παράλληλα με την εδαφική επέκταση της Οθωμανικής Αυτοκρατορίας κατά τον 16ο-17ο αιώνα. Τότε άρχισαν Έλληνες έμποροι να εγκαθίστανται στην Ουγγαρία, κυρίως σε αστικά κέντρα πάνω σε οδούς διακίνησης εμπορευμάτων. Η εμφάνιση αυτή έγινε πιο έντονη κατά το πρώτο μισό του 18ου αιώνα, ύστερα από την Συνθήκη του Πασάροβιτς το 1718. Έτσι βρέθηκαν και στις πόλεις του νότιου τμήματος της λεγόμενης Μεγάλης Πεδιάδας (Dél-Alföld). Οι ορθόδοξοι ναοί που ίδρυσαν στο Μπέκες (Békés), Σέντες (Szentes), Χόντμεζοβασαρχελυ (Hódmezővásárhely) και Κέτσκεμετ (Kecskemét) διατηρούνται και σήμερα, και μάλιστα οι Έλληνες που ζούσαν στο Κέτσκεμετ ίδρυσαν βιβλιοθήκη και σχολείο επίσης. Στο Σέγκεντ (Szeged) οι Έλληνες εγκαταστάθηκαν κοντά στους ομόθρησκους Σέρβους που είχαν έρθει στην πόλη νωρίτερα, και οι περισσότεροι ζούσαν στις συνοικίες Palánk και Fölsőváros (Άνω Πόλη), πιο συγκεκριμένα στην περιοχή της σημερινής οδού Maros.

Η επιλογή τους δεν ήταν τυχαία. Η κοντινή απόσταση από το λιμάνι και τη λεγόμενη σερβική αγορά όπως και τις σχετικές εμπορικές οδούς είχε πλεονεκτήματα για τους Έλληνες που δραστηριοποιούνταν στην ποταμίσια και χερσαία μεταφορά εμπορευμάτων. Στην περιοχή της σερβικής αγοράς οι Έλληνες είχαν και καταστήματα, των οποίων το προφίλ δεν είναι πια γνωστό. Αυτό που ξέρουμε πάντως είναι ότι στο μαγαζί του Χάρη (αλλιώς Μανόδλι) πουλούσαν και ίσκα που χρησιμοποιούταν για το άναμμα φωτιάς, και όταν καιγόταν το κτίριο, η ίσκα που ήταν αποθηκευμένη στη σοφίτα δεν πήρε φωτιά, κατά πάσα πιθανότητα λόγω της κακής ποιότητας που είχε. Από εδώ προέρχεται και η τοπική παροιμία: «άκαυστο σαν την ίσκα του Μανόδλι». Επίσης και το πρώτο καφενείο το άνοιξε Έλληνας έμπορος το 1739.

Από τα μέσα του 18ου αιώνα οι Έλληνες είχαν δικό τους ιερέα, και από γενναιοδωρία ενός πλούσιου Έλληνα εμπόρου με το επώνυμο Άραντι, στο νότιο άκρο της οδού Kálmány έχτισαν εκκλησία στους αρχαγγέλους Μιχαήλ και Γαβριήλ, όπου οι λειτουργίες γίνονταν στα ελληνικά. Η εκκλησία αυτή στις αρχές του 19ου αιώνα κάηκε. Ναι μεν ξαναχτίστηκε, αλλά από το δεύτερο τέταρτο του αιώνα δεν είχε πλέον ιερέα, έμεινε εγκαταλειμμένη, άρχισε να φθείρεται, και τέλος κατά τη μεγάλη πλημμύρα του 1879 καταστράφηκε οριστικά. Η τύχη της ελληνικής εκκλησίας της Άνω Πόλης μοιάζει με την πορεία αφομοίωσης και τη σταδιακή εξαφάνιση του ελληνικού στοιχείου. Πολλοί προσηλυτίστηκαν στο καθολικό δόγμα, η γλώσσα των προγόνων άρχισε να ξεχνιέται. Είναι ερώτημα αν διατηρήθηκε τίποτα από την ελληνική ταυτότητά τους έως τα μέσα του 20ού αιώνα. Γεγονός είναι ότι, μεταξύ της ελληνικής κοινότητας που δημιουργήθηκε στην πόλη στο δεύτερο μισό του 20ού αιώνα και των απογόνων της λεγόμενης πρώτης διασποράς, καμία σχέση δεν έχει προκύψει μέχρι στιγμής.

Ας επιστρέψουμε όμως στους Έλληνες πολίτες της πόλης. Η πιο γνωστή και πλούσια από τις ελληνικές οικογένειες του Σέγκεντ ήταν εκείνη των Zsótér (Σωτήρ), το οποίο επίθετο απαντά συχνά και σήμερα στο Σέγκεντ και την γύρω περιοχή. Η οικογένεια διέθετε μεγάλο στόλο καραβιών στον ποταμό Τίσα, σύμφωνα με την παράδοση 99 καράβια, αφού περισσότερα μόνο ο βασιλιάς θα μπορούσε να έχει! O Zsótér János (Ιωάννης Σωτήρ) προκάλεσε μεγάλη εντύπωση όταν ένα καράβι του φορτωμένο με εμπορεύματα διέπλευσε τον Κάτω Δούναβη. Η επιχείρηση, διοικούμενη από τον γαμπρό του, ήταν ιδιαίτερα τολμηρή επειδή την εποχή εκείνη αυτό το τμήμα του ποταμού ήταν αδιευθέτητο, γεμάτο βράχους, και κάτω από ορισμένες συνθήκες εθεωρείτο ακατάλληλο για ναυσιπλοΐα.

Με το πρόσωπο του Zsótér János συνδέεται η έγερση του λεγόμενου Μεγάρου Zsótér στην πλατεία Széchenyi, όπου σύμφωνα με τον λαογράφο Σάντορ Μπάλιντ συνεδρίασε δύο φορές το 1849 η ουγγρική βουλή, και όπου φύλαξαν για σύντομο χρονικό διάστημα και το ουγγρικό στέμμα. Ο γιος του János, Zsótér Andor (Άντορ Σωτήρ, 1824-1906) που κατά την ουγγρική επανάσταση θήτευσε στο τάγμα του Σέγκεντ ως υπολοχαγός, διετέλεσε επί 55 χρόνια επίτιμος πρόεδρος της τράπεζας Szeged-Csongrádi Takarékszövetkezet. Με την πολύπτυχη δραστηριότητά του έγινε ένας από τους σημαντικότερους παράγοντες της αστικής ανάπτυξης της πόλης. Έχτισε το Νέο Μέγαρο Zsótér στην πλατεία Klauzál, και μετά την μεγάλη πλημμύρα του ποταμού προσέφερε σπουδαίες δωρεές για την ανοικοδόμηση. Το 1892 έλαβε από τον βασιλιά τίτλο ευγενείας μαζί με την προσωνυμία Szatymazi.

ΤΟ ΔΕΥΤΕΡΟ ΚΥΜΑ ΕΜΦΑΝΙΣΗΣ ΕΛΛΗΝΩΝ

Την γερμανική κατοχή της Ελλάδας στον δεύτερο παγκόσμιο πόλεμο ακολούθησαν τριάμισι χρόνια εμφυλίου πολέμου. Το 10% του πληθυσμού έπεσε θύμα των πολέμων της δεκαετίας του ΄40, αλλά και αυτό δεν έφτανε: άλλες 120 χιλιάδες Έλληνες, κυρίως από την Βόρεια Ελλάδα, αναγκάστηκαν να πάρουν το δρόμο της προσφυγιάς και να βρουν νέα πατρίδα στην Γιουγκοσλαβική Δημοκρατία της Μακεδονίας, την Σοβιετική Ένωση και στις λαϊκές δημοκρατικές χώρες της Κεντρικής και Ανατολικής Ευρώπης, ή να φύγουν από τα κράτη αυτά για την Βόρεια Αμερική και Αυστραλία. Στην Ουγγαρία ήρθαν πάνω από εφτά χιλιάδες μέσω Αλβανίας και Γιουγκοσλαβίας διά ξηράς, ή αποπλέοντας από τα λιμάνια της Αλβανίας διά θαλάσσης και ξηράς, στην πλειοψηφία τους ανήλικοι και τραυματισμένοι.

Ο αριθμός τους, κατόπιν της επανένωσης οικογενειών που συντονίστηκε από τον Διεθνή Ερυθρό Σταυρό, έως τα τέλη της δεκαετίας του ’60 μειώθηκε στις τεσσερισήμισι χιλιάδες. Ο επαναπατρισμός μεγάλου αριθμού προσφύγων κατέστη δυνατός μόνο μετά την πτώση της Χούντας, και επιταχύνθηκε στις αρχές της δεκαετίας του ’80, όταν οι – απάτριδες ως προς το καθεστώς υπηκοότητάς τους τότε – Έλληνες πρόσφυγες έπρεπε να διαλέξουν: ή να πάρουν την ουγγρική υπηκοότητα ή να επιστρέψουν στην Ελλάδα. Η διαδικασία επαναπατρισμού έληξε στα τέλη της δεκαετίας του ’80, οπότε και ο αριθμός των Ελλήνων της Ουγγαρίας διαμορφώθηκε γύρω στις 2,5-3 χιλιάδες.

Στο Σέγκεντ άρχισαν να εμφανίζονται οι Έλληνες από το δεύτερο μισό της δεκαετίας του ’50. Τρεις άντρες ήρθαν μεμονωμένα λόγω γάμου, καθώς και οκτώ κοπέλες ήρθαν να σπουδάσουν σε τεχνικές σχολές. Τέσσερις από αυτές έμαθαν την τέχνη των γουναράδων, δύο την ραπτική γυναικείων ενδυμάτων, μία την ραπτική ανδρικών ενδυμάτων, ενώ η όγδοη έγινε μαία. Αργότερα τρεις από τις κοπέλες έφυγαν από τη χώρα και μετακόμισαν στην Αθήνα, Οχρίδα και Αυστραλία. Στην απογραφή του 1960 οχτώ άτομα δήλωσαν ότι η μητρική τους γλώσσα είναι η ελληνική. Έχει ενδιαφέρον ότι από τις πέντε γυναίκες που έμειναν στο Σέγκεντ και κατάγονταν από την βόρια περιοχή της Ελλάδας, την Μακεδονία, μόνο τρεις έγιναν μέλη του ελληνικού συλλόγου στη δεκαετία του ΄90, στις δύο άλλες η σλαβομακεδονική συνείδησή τους υπερτερούσε της ελληνικής. Δεν πρέπει να ξεχαστεί πως πολλοί από τους πρόσφυγες που ήρθαν στην Ουγγαρία ήταν σλαβόφωνοι και είχαν διπλή εθνική συνείδηση.

 
Ο ΑΡΙΘΜΟΣ ΤΩΝ ΕΛΛΗΝΩΝ ΣΤΟ ΣΕΓΚΕΝΤ ΚΑΤΑ ΤΗΝ ΑΛΛΑΓΗ ΤΗΣ ΧΙΛΙΕΤΙΑΣ

Τη μεγαλύτερη ελληνική κοινότητα την έχει η Βουδαπέστη. Ο αριθμός των κατοίκων ελληνικής καταγωγής του ελληνικού χωριού Μπελογιάννη, που ιδρύθηκε το 1950, ανέρχεται σήμερα στο ένα τρίτο του όλου πληθυσμού. Οι Έλληνες του Σέγκεντ αποτελούν μία από τις μικρότερες ελληνικές κοινότητες της Ουγγαρίας η οποία διαφέρει από τις άλλες πιο πολύ στις αναλογίες, αφού εδώ η παρουσία των προσφύγων και των απογόνων τους από τη μια μεριά, και από την άλλη εκείνων που ήρθαν τις τελευταίες δεκαετίες στην πόλη από την Ελλάδα και την Κύπρο, είναι ισάριθμη. Ο αριθμός των Ελλήνων αυξάνεται κάθε χρόνο, πράγμα που οφείλεται σε διάφορους παράγοντες, από τους οποίους οι σημαντικότεροι είναι οι εξής:

• Από τους μεικτούς γάμους Ούγγρων και Ελλήνων γεννιούνται κατά μέσον όρο 2-3 παιδιά, οπότε υπάρχουν εφεδρείες.
• Το πανεπιστήμιο του Σέγκεντ προσελκύει τους νέους που θέλουν να σπουδάσουν στην τριτοβάθμια εκπαίδευση τόσο από την ημεδαπή, όσο και από την Ελλάδα και Κύπρο. Μετά τις σπουδές τους, πολλοί από αυτούς δημιουργούν οικογένεια και ξεκινούν σταδιοδρομία εδώ. Έχει ενδιαφέρον ότι στην ιατρική σχολή του πανεπιστημίου σπουδάζουν αρκετοί Έλληνες και Κύπριοι φοιτητές, ο αριθμός των οποίων το 2012 ήταν 16.
• Η ελληνική κοινότητα του Σέγκεντ είναι καλά οργανωμένη. Για τα παιδιά ελληνικής καταγωγής διδάσκεται ελληνική γλώσσα και λαογνωσία, αλλά και οι μεγάλοι έχουν τη

  

  Οι μαθητές του ελληνικού σχολείου το 2004

  δυνατότητα να μάθουν ελληνικά. Από αυτούς που γνωρίζοντας τα ελληνικά πάνε να επιτύχουν στην Ελλάδα, μερικοί/μερικές (συνήθως πρόκειται για γυναίκες) επιστρέφουν μαζί τον σύζυγό ή/και τα παιδιά που γεννήθηκαν από το γάμο τους.

Η εθνική μειονοτική ταυτότητα ορίζεται σύμφωνα με διάφορα κριτήρια. Ακόμα και οι απογραφές εφαρμόζουν διάφορες προσεγγίσεις. Ας δούμε τα στοιχεία των τελευταίων τριών: κατά την απογραφή του 1990 45 δημότες δήλωσαν ότι ομιλούν τα ελληνικά, από τους οποίους 19 θεωρούσαν την ελληνική ως μητρική τους γλώσσα. Σύμφωνα με εκείνη του 2001, 57 άτομα ανήκαν στην ελληνική εθνική μειονότητα, 197 ένιωθαν ότι συνδέονται με τις πολιτιστικές αξίες και παραδόσεις της ελληνικής εθνικής μειονότητας, 35 είχαν την ελληνική ως μητρική γλώσσα, και 55 την χρησιμοποιούσαν σε οικογενειακές και φιλικές συντροφιές. Το 2011 από τους ερωτηθέντες 74 απάντησαν ότι είναι ελληνικής καταγωγής, 17 είχαν την ελληνική ως μητρική τους γλώσσα, και 32 δήλωσαν ότι την χρησιμοποιούν σε οικογενειακές και φιλικές συντροφιές. Με βάση αυτά σύμφωνα με την Στατιστική Υπηρεσία 89 πολίτες του Σέγκεντ ανήκουν στην ελληνική εθνικότητα (σε όλη την χώρα συνολικά 4.642).
Το 2012 ο Πολιτιστικός Σύλλογος Ελλήνων Ουγγαρίας – Τοπική Οργάνωση νομού Τσόγκραντ είχε 58 τακτικά μέλη στο Σέγκεντ.

 

ΟΡΓΑΝΩΣΕΙΣ ΕΛΛΗΝΩΝ ΤΟΥ ΣΕΓΚΕΝΤ

Οι Έλληνες του Σέγκεντ έγιναν πραγματική κοινότητα το 1995. Την χρονιά εκείνη με την πρωτοβουλία της Φωτεινής Παπαδοπούλου Ούγκι συγκροτήθηκαν δύο ελληνικές οργανώσεις. Πρώτα η Οργάνωση Ελλήνων νομού Τσόγκραντ ως αυτόνομο τμήμα του Πολιτιστικού Συλλόγου Ελλήνων Ουγγαρίας (διακριτική επωνυμία: Πολιτιστικός Σύλλογος Ελλήνων νομού Τσόγκραντ), ύστερα η Αυτοδιοίκηση Ελλήνων Σέγκεντ. Για το σύλλογο λογίζονται ως Έλληνες και κατατάσσονται μεταξύ των τακτικών μελών, όσοι κάτοικοι του νομού Τσόγκραντ θεωρούν τον εαυτό τους Έλληνα με βάση τους προγόνους ή τον/την σύζυγό τους, και ζητούν να εγγραφούν ως μέλη. Ο σύλλογος δεν ερευνά περαιτέρω εθνική μειονοτική ή θρησκευτική συνείδηση. Το 2012 ο σύλλογος είχε συνολικά 79 μέλη από τα οποία 70 ήταν τακτικά μέλη, και από αυτά 58 κατοικούσαν στο Σέγκεντ. Πρόεδρος: Αλέξανδρος Πούρος, αντιπρόεδρος: Φέρεντς Ούγκι (Ungi Ferenc), υπεύθυνος οικονομικών: δρ. Ανδρέας Κωστόπουλος. Η Αυτοδιοίκηση Ελλήνων Σέγκεντ μπήκε το 2010 στην πέμπτη τετραετία της λειτουργίας της. Το σωματείο αποτελείται από τέσσερα μέλη: πρόεδρος: Αλέξανδρος Πούρος, αντιπρόεδρος: Δρ. Ανδρέας Κωστόπουλος, καθώς και Μάριανν Έρντελυι (Erdélyi Mariann) και δρ. Αδάμ Μπάλογκχ (dr. Balogh Ádám). Και οι δύο οργανώσεις λειτουργούν με διαφάνεια, οι αποφάσεις τους, το καταστατικό και οι ετήσιες εκθέσεις του συλλόγου είναι τοποθετημένα προς ανάγνωση στην ιστοσελίδα της ελληνικής κοινότητας (www.szegedigorogok.hu). Η έδρα τους βρίσκεται στον Οίκο των Εθνικοτήτων, κείμενο επί της οδού Osztrovszky 6.

 
Το φυλλάδιο που συντάχθηκε για τους Έλληνες του Σέγκεντ μπορεί να το κατεβάσει κανείς ΕΔΩ.